18. rész: "Egy régi ismerős"

- Mi? - kérdeztem és Louis felé fordultam.
- Ne haragudj fiam..ismerlek valahonnan? - kérdezte Tyler.
- Nem. - dadogta Louis. - Biztos összetévesztem valakivel.
- Értem. - mosolygott. - Akkor hát.. mi lesz a vacsora? Emma remélem elővetted a konyhatündér énedet.
- Ohh... azt nem kell elővenni, az mindig megvan, és a vacsora meglepetés. Mel, Louis!
- Igen? - kérdeztük kórusban.
- Lennétek olyan édesek és megterítenétek?
- Persze. - mosolyogtam. - De neked Louis nem kell jönnöd, végtére is te vendég vagy.
- Nem, szívesen megyek . - mondta, de még mindig éreztem a kézfogásán, hogy minden egyes porcikája Tylerre mered és szinte le sem veszi róla a tekintetét.
- Akkor gyere! - mondtam és gyengéden az étkező felé irányítottam.
 Szerencsére az étkezőt és a konyhát el lehetett szeparálni és így nyugodtan beszélhettem vele.
- Louis mi baj van? - tudakoltam. - Ismered Tylert?
- Nem szeretnélek belerángatni ebbe is...- válaszolta és csak pakolta a tányérokat és az evőeszközöket.
- Hé...- mentem oda hozza, magam felé fordítottam és fejemet a mellkasára tettem. -Nekem mindent elmondhatsz, hiszen már az életem része vagy. Mondd el, hogy mi bánt...
- Ez a férfi...Tyler. Apámnak dolgozott pár éve. Kirúgták, mer el akarta tenni a színről. Majdnem sikerült is neki, de szerencsére apát szeretik és az egyik alkalmazottja figyelmeztette. Tylert azonnal kirúgták a cégtől. Nem sokkal később Mike leveleket kapott, szegény annyira félt, hogy orvosok kezelték. Aztán egy nap... - itt megcsuklott a hangja.- az iskolából mentünk haza egy fekete kocsi állt meg mellettünk. Mickey-t bevonszolták a kocsiba és én nem tudtam semmit tenni. Futottam a kocsi után, de hiába, nem tudtam  utolérni őket, de egy pillanatra megláttam a sofőr arcát...Tyler volt... az tuti biztos...
Lélegzetvisszafojtva hallgattam Louis. Képtelen voltam elhinni, hogy az ember aki elvette életem értelmétől az öccsét.. ma esete egy asztalnál fog ülni velünk.
- De hogy lehet, hogy nem ismert meg az előbb? - kérdeztem.
- Nem tudom... szerintem ő nem látta az arcomat.
- Most mit csináljunk?
- Gondolkodom...majd ha beszélgetést kezdeményezek vele, te szállj be kérlek.
- Rendben...gyorsan fejezzük be a terítést, mert szerintem nem sokára itt vannak.
nem szóltunk egymáshoz. Némán pakoltuk a tányérokat, egyiket a másik után. A fejemben cikáztak a gondolatok. Tyler..aki a bácsikám jó barátja elrabolta Mickey-t most pedig itt teszi a szépet, mintha mise történt volna tavasszal. Mike leveleket kapott és most nekem küldözgetik. Egyszerűen nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy beleroskadok ebbe az egészbe. Amikor hétfő reggel bementem a suliba egy lány voltam aki képtelen beilleszkedni és most lehet, hogy engem is el akarnak rabolni, akárcsak Louis öccsét.
Apa hangja  keltett fel merengésemből.
- Valami baj van Melodie? - kérdezte apa és megfogta a derekamat.
- Semmi baj. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Csak elgondolkodtam.
- Jól van Prücsök! - mosolygott vissza. - Emma! Tyler Mason! Gyertek, a gyerekek kész vannak a terítéssel.
A gyerekekre normális esetben visszaszóltam volna ,de most semmi erőm nem volt veszekedni.
- Akkor hozom a levest! - kiabált anya az étkezőbe.
- Gyere Louis üljünk le... - fogtam meg Louis kezét és az asztal legtávolabbi pontjába ültünk le.
 Mindenki helyet foglalt és anya kihozta a levest. Tárkonyos levest főzött. Nagyon jól sikerült, mert láthatóan mindenkinek ízlett. Figyeltem Louis és figyeltem minden kis reakcióját. Láttam, hogy még mindig nagyon ideges, de nem szóltam semmit
Mikor leves minden szemét megettük felálltam és elvittem a leveses tálat, Louis pedig segített összeszedni a tányérokat. Nem szólt még mindig egy szót sem, én pedig nem akartam még jobban felidegesíteni. Gy is annyira rossz volt látnom, hogy ennyire szenved.
A főfogás is nagyon finom volt. Anya igazán kitett magáért. Éppen felálltam, hogy leszedjem az asztalt, de Louis megfogta a kezemet és fél szemével Tylerre nézett. Tudtam, hogy most mi fog következni. Engedelmesen visszaültem és az asztel alatt megfogtam Louis combját. Éreztem, hogy az érintésemtől kicsit megnyugszik.
- Szóval Tyler! - kezdte. - Mesélnél kicsit magadról?
- Ez nagyon jó ötlet Luis. - mosolygott apa. -Nagoyn kíváncsiak vagyunk rád..nem tudunk rólad semmit.
- Nem vagyok én olyan érdekes ember. - nevetett Tyler. - Mit szeretnétek tudni?
- Mi a foglalkozásod? -tettem fel a legelső kérdést.
- Volt egy munkám amit nagyon szerettem, de sajnos el kellett mennem... msot egy magánvállalkozást nyitottam.
Persze..raboljunk együtt gyerekeket és társa... - gondoltam magamban.
- Miért kellett elhagynod?- tapintott anya a lényegre.
- Bizonyos problémák merültem fel a vezetésben... 
Louis ezekre a szavakra teljesen megdermedt. A szeme szikrákat szórt közbe kellett lépnem. Megkerestem a kezét és erősen megszorítottam.
Beszélgetés közben volt időm megnézni Tylert. Ha nem tudnám, hogy egy elmebeteg még azt mondanám rá, hogy jól néz ki. Barna szemei és fekete haja volt. Magabiztosságot sugárzott az egész megjelenése.
- És Tyler van családod? - kérdezte apa.
- Csak egy fiam van...Mickey... 

17. rész : "Levegő és fenyegetés"

- Mi? - kérdezte suttogva.
- Valaki jár a házban. Most mit csináljunk? - kérdeztem idegesen és közelebb húzódtam Louishoz.
- MI nem csinálunk semmit. Én lemegyek és megnézem, hogy ki az. Te meg addig itt maradsz.
- Én is lemegyek. - erőszakoskodtam - Nem tudhatod mire képes.
- Szó sem lehet róla. Nem bírnám elviselni, hogy ha valami bajod esne. - mondta Louis és homlokát az enyémnek döntötte.
- Ahogy én sem akarom, hogy veled bármit tegyenek...
- Semmi baj nem lesz, csak engedd, hogy lemenjek, mert ha így haladunk a szüleid hazaérnek és akkor velük fog történni valami.
- Igazad van...menj..- mondtam és elengedtem a gallérját amit eddig folyamatosan szorítottam.
- Nem lesz semmi baj. - ismételte meg, nyomott egy puszit az arcomra és eltűnt.
Idegesen leültem az ágyamra és vártam., hogy Louis visszajöjjön. Csak ültem és imádkoztam, hogy bárki is járt a házban már ne legyen itt. Most éreztem először, hogy mennyire szeretem és, hogy képtelen lennék élni nélküle. Annyira fontos lett nekem egy hét alatt. Bevésődött az agyam minden kicsi részébe, a bőröm alá. Még ha akartam volna se tudtam volna kiverni a fejemből. Louis a lényem lett, az életem része. Tudom, hogy nem a legjobb része, de számomra nélkülözhetetlen. Olyan, mint a levegő. Mikor városban vagy tudod, hogy nem egészséges, de mégsem tudnál élni nélküle, de amikor végre kijössz a szmogból  élvezet nagyokat szippantani a tiszta levegőből. Valahogy ilyen nekem Louis. Sokszor összeveszünk, pedig még alig voltunk kettesben, de mindig ki tudtunk békülni és olyankor még a lélegzetvétel is könnyebb. Most már a lényem egyik része. Nem tudom meddig maradunk együtt, igazából semmit nem tudok. De annyit igen, hogy teljesen és visszavonhatatlanul belé szerettem. Ezt semmi sem tudja megváltoztatni.
Hirtelen lekapcsolódtak a villanyok a szobában és az egész házra teljes sötétség borult. Gyorsan a kapcsolóhoz szaladtam és megpróbáltam felkapcsolni. Semmi. Gondolhattam volna.
- Louis! - sikítottam halkan.
Nem érdekelt, hogy azt kérte maradjak. Meg kellett nézem, hogy van-e. Lefutottam a lépcsőn. Fogalmam sincs, hogy futottam le olyan gyorsan esés nélkül, biztosan az adrenalin volt az oka. Úgy éreztem, hogy ha maga Drakula is lett volna a házban még ő se lenne akadály.
- Louis! Looouis! - kiabáltam kétségbeesetten.
Nem érkezett válasz. Úgy gondoltam, hogy előbb a villanyórát kellene megnéznem, mert úgy nagyobb az esélye, hogy megtalálom ebben a hatalmas házban.
A villanyóra a lépcső alatti kis szobában volt. Valahogy odabotorkáltam a sötétben. Az ajtókilincset nem volt nehéz megtalálnom...a villanyóraszekrényt annál jobban. Szerencsére pár perc alatt az is megvolt. Végig tapogattam és boldogan vettem észre, hogy csak egy biztosíték volt lecsapva. Felpöccintettem és a házban újra az összes lámpa világítani kezdett, így Louis keresésére indultam.
- Lou..- mondtam, de nem tudtam végigmondani, mert megláttam, hogy ott ül a nappaliban.
- És lőn világosság! - nevettem. - Ugye nem láttál itt senkit?
- Nem...nyilván pont kiment amikor becsukódó ajtót hallottuk. - mondta elhaló hangon és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Valami baj van? - kérdeztem ijedten és leültem mellé.
Észrevettem, hogy valami papírt szorongat a kezében.
- Ez mi? - kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak üveges szemmel meredt a semmibe.
- Louis! Mi van a kezedben?
- Tessék! - mondta és a kezembe nyomta a papírost.
Széthajtottam a papírt és kicsit olvashatóbb állapotba hoztam, mert Louis annyira erősen szorította, hogy a tinta kicsit elkenődött, de a szöveg még így is olvasható maradt:
"Rossz emberekkel barátkozol...nehogy te legyél a következő..."
Megdermedtem. Valaki meg akar szabadulni Louistól és az egészben a legrosszabb, hogy az az ember itt volt a házunkban, tehát figyel minket.
- Úristen! - motyogtam. - Mégis ki akar téged bántani?
- Melodie...- mondta Louis, aki miközben olvastam folyamatosan az arcomat nézte. - Nézd meg jobban...a hátulját.
Idegesen megfordítottam a lapot. A hátán egy név állt: Melodie
- Ezt a levet nem nekem...hanem neked szánták. - mondta és egy könnyes lett a szeme.
- Ne...nekem? De miért? - nyögtem és sírni kezdtem.
- Nem tudom...- mondta Louis és átölelte a vállamat.
A sírás annyira erőt vett rajtam, hogy Louis nyakába temettem az arcomat.
- Shhh! Ne sírj édesem! Megoldjuk! Megígérem, hogy senki sem fog bántani. Nem hagyom, hogy bárki bántson téged.
- Nem lehet...hogy valaki csak szórakozik velem?
- Nem hiszem...Mike is kapott egy ilyen levelet mielőtt..
- Istenem...- öleltem meg szorosan. - Ez nem történhet meg.
- Gondolom Maya elmesélte...
- Igen... de örülök, hogy megtette, most nem lenne erőd elmesélni.
- Annyira szeretlek! - mondta és megcsókolt. Könnyein eggyé váltak az arcunkon, majd Louis mellkasára csöpögtek.
Hirtelen eszembe jutott valami...gyorsan megnéztem a levelet újra. Az írás nagyon ismerős volt..aztán beugrott hol láttam. Gyorsan az előszobába mentem ahol a legelső "rózsáslevelet" hagytam. A 2 írás megegyezett.
- Louis...- dadogtam. - Nem ez az első levelem tőle.
- Hogy mi? - hüledezett és odaszaladt hozzám.
- Ezt még hétfőn kaptam egy rózsával. Azóta kaptam még 2-t. Szerelmes idézeteket küldözgetett.
Louis láthatóan megbénította amit hall.
- Louis...ez egy pszichopata...
Hirtelen kinyílt az ajtó és anyáék jöttek meg Mason bácsival.
Gyorsan eldugtam a leveleket és megfogtam Louis kezét.
- De jó, hogy itthon vagytok! -mosolyogtam. - Apa, anya, Mason bácsi..ő itt Louis Tomlinson..a barátom.
- Szia Louis! - mosolygott anya és egy puszit nyomott az arcára.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogott vele kezet apa.
- Én már nem tudok mit mondani csak, hogy mázlista vagy, az én kicsi Melodiem remek lány.
- Köszönöm szépen, hogy ilyen kedvesek velem. - mosolygott Louis.
- Ugye itt maradhat vacsorára? - kérdeztem.
- Még szép! - nevetett anya és apa kórusban. - Mason is elhozta egy barátját.
- Igen? Kit? - kérdeztem a bácsikámhoz fordulva.
- Ő Tyler Adams. - mutatott a háta mögött álló férfira akit észre sem vettem eddig.
- Nagyon örülök. - nyújtottam a kezem.
- Nem különben. - mosolygott.
Éreztem, hogy Louis megdermed újra mellettem miközben a férfira néz és ezt suttogta:
- De hiszem ő....

16. rész: "The Reason is you...."

Esett amikor kiléptünk a kórház ajtaján. A hatalmas parkolóban nagy nehezen találtuk csak meg a kocsit, mivel apa elfelejtette, hogy hol parkolt. Szerencsére csak alig áztunk el, mikor beszálltunk a kocsiba. Ez kicsit olyan volt, mint a sors fintora. Ironikus, hogy pont akkor vesztem össze az egyetlen ember akit mindennél jobban szeretek és az ok aki miatt minden történt egy hónap múlva az unokatestvérem lesz. Ennyire szerencsétlen még én se lehetek. 
Nem beszélgettünk. Apának jó érzéke volt ahhoz, hogy tudja mikor maradjon inkább csöndben. Ez pont egy ilyen alkalom volt. Csak ült és mereven nézett kifelé a szélvédőn. Én is csak bámultam a legördülő vízcseppeket. Az ablaktörlő megállás nélkül tisztította az ablakot, sajnos kevés sikerrel. Ez volt a Brit- szigetek varázsa. Úgy tudott szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Próbáltam az összes gondolatomat elterelni Amandáról és Louisról, de valahogy minden Louisra emlékeztetett amit a városban láttam. A sok pár akik boldogan ölelgetik egymást az esőben és élvezik, hogy mennyire szeretik egymást annyi érzést hozott elő belőlem, hogy ordítani tudtam volna. Nagyon fájt, hogy Louis így semmibe nézett engem amikor Amanda ott volt. Fájt, hogy kiabáltam vele és közben láttam az elgyötört arcát miközben otthagytam. Dühös voltam, hogy ennyire sebezhető vagyok. Haragudtam magamra, hogy meg fogom bántani Mason bácsit, hogy nem fogok szeretettel fordulni az ő kis Amandája felé.
A sebem borzasztóan lüktetni kezdett, mert nagyon felidegesítettem magamat. Szerencsére hazaértünk hamar így lefeküdhettem aludni.
- Majd én kipakolok Mel! Menj be! - mondta apa és megpuszilta a homlokomat.
- Köszi apa. - mondtam erőtlenül.
- Ennyire fáj kicsim? - kérdezte.
- Ühhüm.- bólogattam és kiszálltam a kocsiból.
Nem mondhattam el nekik, hogy mi történt. Ha majd Mason bácsi este nekik is elmeséli, hogy mik a tervei akkor talán beavatom őket, de nem akarom, hogy már most rossz szájízzel találkozzanak Ashleyvel és Amandával. Majd én elintézem az egészet.
Rocky mint mindig most is kitörő örömmel fogadott.
- Szia Pajti! - mosolyogtam. - Most nem vagyok túl jól, de ígérem, hogy elmegyünk sétálni ha jobban leszek.
Benn a házban nagyon jó illatok terjengtek már. Anya nagyon ügyes szakács volt. Minden ételt megfőzött olyan pontossággal, hogy egy mesterszakács is megemelhette a kalapját előtte.
- Kicsim! - szaladt anya hozzám és megölelt. - Végre itthon vagy, egy nyugodt pillanatom nem volt amíg nem voltál itthon.
- Semmi baj anya. - adtam egy puszit az arcára. - Most már minden rendben van csak fáradt vagyok.
- Akkor azonnal menj lefeküdni! - parancsolta. - Mason bácsi 3 óra múlva itt van.
- 3 óra?! Mennyi az idő most? - hüledeztem.
- Pontosan 3 óra van. Miért? 
- Már annyi az idő? Észre sem vettem. Mason bácsi egyedül jön?
- Persze. Ki mással jönne?
-  Senkivel. Csak úgy kérdeztem. Megyek fel.
- Pihenj le Kicsim. - mosolygott anya.
Felmentem a szobámba. Nem törődtem semmivel csak azzal, hogy minél előbb az ágyamban lehessek és kisírhassam magam. A farmeromat sem vettem le, csak bedőltem a kedvenc helyemre és a fejemre húzta a takarómat. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, hogy mennyire sírok. Kiadtam magamból minden fájdalmat, így egy kicsit megnyugodtam.
Az eső egy kicsit sem akart csillapodni. Olyan volt, mintha már évek óta esne.
- Melodie!El kell mennünk egy ügyféllel találkozni. A vacsora készen van. Maximum egy óra és itthon vagyunk. Sietünk! - kiabált fel anya.
- Menjetek nyugodtan! - kiabáltam vissza. - Sziasztok!
Egy perc múlva már hallottam, hogy a kocsi kiáll a felhajtón és a motor hangját lassan felváltotta az eső monoton kopogása. Megcsináltam az ágyamat és kipakoltam a bőröndömből. Hirtelen telefoncsörgésre lettem figyelmes. Az enyém csörgött valahol a nagy ruhakupac alatt. Rávetettem magam a kupacra és előhalásztam a mobilomat. Meg se néztem, hogy ki az csak beleszóltam.
- Igen?
- Szia Csajszi! - hallottam Maya hangját. - Hogy érzed magadat?
- Köszi már jobban. - mosolyogtam.
- Mesélj! Mi volt Louissal?
- Hosszú történet. Holnap nincs kedved átugrani?
- Dehogyisnem! de ugye nincs baj? - hallottam az aggodalmat a hangján.
- Az mindig van. Holnap mindent részletesen elmesélek.
Valaki csöngetett.
- Ne haragudj Maya, de csöngetnek. Később visszahívlak.
- Rendben. Szia Melodie!
Még egy csöngetés.
- Megyek már! - kiabáltam.
Gyorsan lerobogtam a lépcsőn. Nem láttam senkit az ajtó előtt. Azt hittem valaki hülyéskedik. Rocky sem ugatott, de ő biztos a hátsóudvarban van. Már éppen készültem beszólni az illetőnek, de amikor kinyitottam az ajtót nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Louis állt az ajtóban csuromvizesen és vörös szemekkel.
- Jézusom Louis! Mit csinálsz te ott? Gyere be!
- Köszi. - futott át egy halvány mosoly az arcán.
- Mit keres te zuhogó esőben a házunk előtt? - kérdeztem, ahogy becsuktam mögötte az ajtót és feltessékeltem a lépcsőn, a szobámba. - Vedd le a vizes ruháidat! Mindjárt hozok neked valami szárazat.
- Ne fogta meg a karomat. - Most kell elmondanom.
- Hallgatlak. - álltam meg előtte és karomat összefontam a mellkasomon.
- Tudom, hogy mekkora seggfej voltam délelőtt. Nem is tudom, hogy mi volt velem. Még csak tegnap jöttünk össze és én már az első nap megbántottalak. Általában nem vagyok ilyen. Nem is tudom, hogy mikor sírtam utoljára, de amióta megláttalak nem telik el úgy nap, hogy ne sírjak, de ez nem miattad van. Én vagyok az oka, mert én cseszem el mindig. Nézz csak rám. Itt állok a szobádban, csurom vizesen és azért könyörgöm, hogy bocsáss meg. Te vagy az oka, hogy ekkora idiótát csinálok magamból, de nem érdekel, mert nekem te jelented az egész világot és nem veszíthetlek el. Nem. Képtelen lennék túlélni. Ugye milyen ironikus? Én bántalak meg és az egyetlen aki miatt elveszíthetlek az én vagyok. Nem tehetek ró...
Gyorsan megcsókoltam, hogy ne beszéljen többet. Egyszerűn megbabonázott amikor megcsókolt, a világ megszűnik körülöttünk. De most nem engedtem elveszíteni a fejem. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó és valaki bejött, de nem anyáék, mert kocsi nem jött.
- Shh...- suttogtam a fülébe. - Louis!
- Igen? - nézett a szemembe.
- Valaki van a házban...

15. rész

"Rokon?!"

- Szia Melodie! - köszönt Amanda és szorosan megölelt. - Louis éppen ma reggel mesélt rólad. Azt hittem kicsit túloz, de te tényleg nagyon szép vagy.
- Köszönöm szépen. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Mikor találkoztatok?
- A nagymamám jött be kontrollra és megláttam, hogy ott ül a büfében. Nem bírtam ki, hogy oda ne szaladjak és a hajába ne túrjak az én kis Boo Bearemnek. - nevetett és közelebb húzta magát Louishoz, aki láthatóan elpirult ennek a  névnek a hallatára.
- Boo Bear? - vontam fel a szemöldökömet és kérdőn néztem az ÉN barátomra aki nem kis lelkesedéssel bámulta az EX barátnőjét, a szemem láttára.
- Hát nem mondtad el neki? - kérdezte Amada kuncogva. - Boo Bearnek én hívtam Louis még a kapcsolatunk alatt. De amint látom most is hatásos nála.
- Értem. - felvettem újra az erőltetett mosolyomat és folytattam. - Nagyon örülök, hogy megismertelek Amanda, de nekem mennem kell. Tudod mennék már haza.
- Én is nagyon örülök! - villantotta rám 1000 wattos vigyorát. - Remélem még összefutunk.
- Én is remélem. Louis? - fordultam felé.
- Ha nem baj akkor én még maradok. Rég találkoztunk már Amandával. Szeretnék beszélgetni vele egy kicsit.
- Khmm..persze...semmi gond, majd összepakolok egyedül.
- Tényleg nem haragszol? - fogta meg a derekamat és magához húzott.
- Persze...van mit bepótolnotok. - mondtam nem kevés szarkazmussal a hangomban, de ebből Louis nem vett észre semmit.
- Angyal vagy.- mosolygott és megcsókolt. - Este meglátogatlak. - és ezzel már el is tűnt.
- Ha még lesz rám időd. - motyogtam.
Bementem a szobába és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Nem bírtam tovább harcolni a könnyeimmel, így megadtam magamat nekik. Tudtam, hogy nem szabad sírnom, mert nem lehetek gyenge, de ez most nagyon fájt. Szerencsére egy nővér pont bejött mikor kezdtem elérni a mélypontot.
- Szerbusz! - mondta mosolyogva. - Te vagy Miss Melodie Scott ugye?
- Igen, én vagyok. - mondtam szipogva. - Valami gond van?
- Nincsen semmi gond. A főorvos küldött, hogy mielőtt elmész menj fel hozzá.
- Nem tudja miért hív: Ugye nincsen semmi baj velem? - kérdeztem ijedten.
- Nyugodj meg kedvesem! Szerintem nem ilyen okból keres. Ha szeretnéd és már unod akkor levehetjük ezeket a kötéseket a fejedről .- mosolygott.
- Köszönöm. - válaszoltam kicsit jobb kedvvel. - Már tényleg nagyon unom.
- Akkor gyorsan leveszem rólad.
A nővér tényleg nagyon ügyes és gyors volt. Alig telt el 10 perc és már az összes kötés a fejemről az ágy mellett heverő tálkában kapott helyet. Sokkal jobb volt így, kötések nélkül.
- Így ni. - mondta a nővér. - Már nyoma sincsen a sebeknek. Nézd csak meg!
Gyorsan bementem a fürdőbe és megnéztem magam. A nővérnek igaza volt Szinte semmit sem látni azokból a nagyon csúnya sebekből.
- Köszönöm szépen. - mosolyogtam és megöleltem a hölgyet. - Hol találom a főorvost?
- Valószínűleg az irodájában van a legfelső emeleten. Odakísérjelek?
- Nem kell, köszönöm, de azt hiszem megtalálom egyedül is.
- Rendben van. Ki van írva az ajtajára.
- Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent. - mosolyogtam és kimentem a kórteremből.
 A lift szerencsére a folyosó közelebbik végén volt, ezért gyorsan megtaláltam. Megnyomtam a legfelső emeletre vivő gombot és vártam. Egyedül voltam a liftben. Nem hagytam, hogy a gondolataim Louisra vagy az ő kis "barátnőjére" kalandozzanak, mert akkor nem bírom ki sírás nélkül. Kisírt szemekkel meg mégsem mehetek a főorvoshoz. Eleget szenvedtem a könnyeimmel ahhoz, hogy végre a liftem elérjen a legfelső emeletre. Elkezdtem keresni az ajtókon a neveket. Már majdnem a folyosó végén jártam amikor kezdtem azt hinni, hogy rossz emeleten vagyok, hiszen sehol sem láttam kiírva főorvos nevét. Vissza akartam fordulni, de megláttam az egyik iroda ajtaján a főorvos feliratot. Név nem volt írva. Gondoltam most kezdhetett el itt dolgozni ezért még nem írták fel a nevét a táblára.
Félénken megkopogtattam az ajtót. Őszintén megmondom, hogy nagyon ideges voltam amiatt, hogy mit akar nekem mondani. Már a legrosszabb is eszembe jutott, de még gondolni se mertem rá, mert a gondolattól is tiszta ideg lettem.
- Gyere be! - szólt egy kedves hang.
Remegő kézzel nyúltam az ajtókilincshez. Bementem. Hatalmas meglepetésemre egy nagyon ismerős szempár nézett vissza rám.
- Mason bácsi? - esett le az állam. - Te meg hogy kerülsz ide?
- Szia Mel! Meg sem ölelsz már? - állt fel az asztal mögött.
- Dehogyisnem! - nevettem el magamat.
Gyorsan odafutottam hozzá és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Ülj le Melodie! - mosolygott.- Várom a kérdéseidet.
- Akkor az első. - kezdtem miközben leültem. - Hogy kerülsz ide? Tudtam, hogy Londonban dolgozol, de azt nem, hogy pont ebben a kórházban.
- A múlt hónapban neveztek ki főorvosnak ebben a kórházban. Amikor megtudtam, hogy mi történt veled és, hogy a mi kórházunkban vagy azonnal a legjobb kórterembe raktunk. Ez csak kijár a kedvenc unokahúgomnak. - kacsintott. - Jobban érzed már magadat? Sajnálom, hogy alig tudtam bemenni hozzád, de ez a rengeteg papírmunka.
- Semmi gond Mason bácsi. Sokkal jobban vagyok. Pont bepakoltam a cuccaimat amikor jött a nővér, hogy jöjjek fel ide.
- Haza is engedtek?
- Igen... a sebeim már szépen begyógyultak.
- Persze- persze...akkor semmi értelme itt maradnod.
- Minden rendben van bácsikám? - néztem rá kérdően.
- Az a helyzet Melodie..azért hívtalak ide fel, mert meg szeretnélek kérni valamire.
- Mondd csak! - szorítottam meg a kezét.
- Megnősülök és az szeretném, hogy legyél az egyik koszorúslányunk.
- Áááá.- nevettem. - Ez nagyszerű! Még szép, hogy leszek. Köszönöm, hogy gondoltatok rám. Ki a szerencsés?
- Ashley Williams. - mosolygott. - A lányával Amandával nem futottál össze reggel? Hallotta mi történt veled és meg szeretett volna látogatni.
Mint akit leforráztak úgy ültem ott a széken. Amanda?! Rámászik a barátomra és most kiderül, hogy a mostoha unokatestvérem lesz? Ilyen borzalom nem történhet meg velem. Biztosan csak álmodom. Könyörgöm csípjen meg valaki! Nem bírnám ezzel a nőszeméllyel egy családban és így állandóan Louis közelében lesz. Ezt nem fogom túlélni.
- Hé! Melodie! Jól vagy kicsim? - kérdezgette Mason.
- Jól persze. - próbáltam összeszedni magam. - Mit is kérdeztél?
- Azt, hogy találkoztál- e már Amadával?
- Jaaa..igen. Reggel összefutottunk.
- Mit gondolsz róla?
- Aranyos lány, de igazából nem tudtunk sokat beszélni.
- Értem. - mondta és az órájára pillantott. - Te jó isten már 11 óra! Fél óra múlva műtétem lesz. Ne haragudj Melodie, de mennem kell. Este vacsorázni megyek hozzátok, majd ott folytatjuk. Szia!
Gyorsan nyomott egy puszit az arcomra és kirobogott a szobából. Én csak ültem és gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban. Sikerült erőt vennem magamon és elmentem a lifthez. Írtam apának egy SMS-t, hogy jöjjön értem. Azt írta, hogy 5 perc és itt van.
Körülbelül olyan gyorsan, mint egy csiga elvánszorogtam az ajtómig, a vállamra vettem a táskámat, kihúztam a bőröndöm húzóját és elhagytam a szobát.
- Melodie! - hallottam Louis hangját magam mögött. - Állj meg!
- Mit akarsz? - fordultam meg vörös szemekkel.
- Mi baj van édesem? - kérdezte és megölelt.
- Semmi...csak reggel szépen a tudtomra adtad, hogy nem vagyunk együtt, mivel le se vetted a szemed a kis Barbie babáról.
- Félre érted...
- Lehet.. de ez nálam nem fekszik. ... Viszlát Louis!
- Melodie! - fordított magával szembe. - Engedd, hogy megmagyarázzam, nekem te vagy a legfontosabb.
- Menj a pokolba! -rángattam ki a kezemet a szorításából.
Ott hagytam. Szédültem, a hasam felfordult, a könnyeim folytak. Életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat. Apa pont időben érkezett.
- Mi baj van Prücsök? - nézett a szemembe.
- Apa..- öleltem meg. - Vigyél haza kérlek!...

14. rész "Amanda"


- Mi volt ez? - kérdezte Louis és szétváltunk a csókból.
- Én nem hallottam semmit. - suttogtam.
- Lehet csak valamelyik beteg mászkál a folyosón. - vélekedett.
- Hmm...lehet...- ásítottam.
- Álmos vagy édesem? - kérdezte és karajait a derekam köré fonta.
- Egy picit füllentettem.
Igazából nagyon fáradt voltam. A mai nap eseményei teljesen felkavartak. Itt van előttem a suli egyik legjobb pasija és a karjaiban tart. Bevallotta, hogy szeret...kell ennél több? Tegnap ilyenkor még a földön feküdve vártam a halálra, most meg a világ legboldogabb és legszerencsésebb lánya vagyok. Mostantól mindent rózsaszínben fogok látni.
- "Picit". - nevetett. - Látom, hogy alig bírod nyitva tartani a szemeidet.
- De most nem akarok elaludni. - tettem a fejem a mellkasára és hallgattam a szíve ütemes lüktetését.
- Melodie! - szorította meg a derekam, ezzel még közelebb kerültem hozzá. - Annyi időnk lesz még, de ha most nem alszol, akkor holnapra nagyon ramatyul fogsz kinézni.
- De ha most elalszom, akkor te elmész és félek, hogy csak álmodtam ez az egészet. Nem akarom, hogy mindez csak egy buta kis álom legyen.
- Igazi vagyok. - mosolygott. - Ahogy te is és ez eddigi életem legszebb éjszakája.
- Az álombeli éned is ezt mondaná. - vontam fel a szemöldökömet.
- Akkor mégis hogyan bizonyítsam be, hogy nem csak egy álom vagyok? - kérdezte és a szája már olyan közel volt az enyémhez, hogy lassan ajkaink összeértek.
- Majd holnap, ha még mindig az enyém vagy akkor elhiszem.
- Csak holnapig legyek veled?  - villantotta féloldalas mosolyát.
- Dehogyis. - nyomtam egy puszit az arcára. - Ameddig akarsz. Meddig is akarsz?
- Hmmm...ezen gondolkodnom kell.
- Hahh...
- Ha veled lehetek az örökkévalóság sem lenne elég. mosolygott és lágyan megcsókolt.
- Tényleg mennem kellene aludni. - nevettem.
- Ennyire akarod, hogy elmenjek?
- Nem..., de muszáj lesz. -biggyesztettem le a szám szélét.
- Talán mégsem. - csillant fel a szeme.
- Mi a...? - kérdeztem, de több szó nem jött ki a számon, mert Louis felkapott az ölébe és beugrott velem az ágyba.
- A laptopom Louis! - sikítottam.
- Semmi baja nincs. - nevetett és kirakta a gépet az éjjeli szekrényre.
- Hál'istennek. - nevettem vissza.
- Most mondd, hogy nem volt vicces.
- Még jó, hogy puhára érkeztünk. De most mi értelme volt ennek?
- Gondoltam ha már ennyire nem akarod, hogy hazamenjek akkor itt is aludhatok. - mosolyodott el.
- Nem fognak keresni a szüleid?
- Nincsenek itthon. Konferencia útra mentek csak vasárnap jönnek haza.
- Mit fogunk csinálni ha reggel megjönnek az én szüleim?
- Majd kimegyek addig inni egy kávét és úgy csinálok mintha jöttem volna meglátogatni téged. Ne stresszelj mindenen!
- Nem stresszelek. - böktem vállba. - Te így fogsz aludni?
- Gondoltam ledobok pár cuccot. Mondjuk a farmert.
- Hmmm....- nevettem és viccesen lesütöttem a szemem a farmer szó hallatára.
- Milyen gonosz vagy! - nevetett. - Te is leveheted a nadrágod. - bökött a pizsim felé.
- Rajtam pizsama van..- nyújtottam ki a nyelvem.
- Nem tehetek róla, hogy nem készültem arra, hogy itt alszom.
- Nem boxerben és pólóban is tökéletesen megfelelsz. - mosolyogtam.
- Akkor meg shhh és menj arrébb, hogy elférjek.
Lehúzta magáról a nadrágját és lerakta a szobámban álló székre. Az ágyam nem volt túl nagy, de vele boldogan megosztottam. Még sokáig beszélgettünk, de annyira elfáradtam, hogy nem bírtam tovább ébren maradni. Fejemet újra a mellkasára tettem és hallgattam a szíve dobbanásait. Mostantól ez lett a kedvenc dallamom.
Éjszaka azt álmodtam, hogy Louis és én már megöregedtünk és a családunk körében ülünk. Ott voltak a srácok is. Liam, Zayn, Niall és Harry, de ők nem öregedtek semmit. Aztán mikor újra magamra néztem már én se voltam öreg és Louis sem. Aztán minden tiszta vér lett és felébredtem.
Mikor kinyitottam a szemem a hercegem már nem feküdt mellettem. Gondoltam, hogy lement a büfébe, ahogy megbeszéltünk, mert a farmerja már nem volt a helyén. Én is felkeltem és felöltöztem. A folyosón, szemben a szobám ajtajával volt egy kávéautomata. Keretem egy kis aprót és kimentem inni egy forrócsokit. Mikor megvettem az innivalómat egy pillanat alatt leforrázott amit ott láttam. Louis közeledett, a karján egy szőke cicababával és elmerültem beszélgettek. Én csak álltam ott és azt se tudtam, hogy mit csináljak vagy mit gondoljak erről az egészről. Már késő volt visszamenni a szobába...megláttak.
- Melodie! - jött oda hozzám Louis és megpuszilta vöröslő arcomat. - Ő itt Amanda Williams...a voltbarátnőm....

13. rész " I'm not a perfect person..."

- Ki van ott? - kérdeztem ijedten és lehalkítottam a filmet.
- Ne haragudj, hogy most zavarlak, de nem bírom tovább magamban tartani. - hallottam Louis hangját a sötétből. Most nem volt olyan, mint eddig. Meggyötört volt és fáradt, mint aki most futotta le a londoni maratont.
- Jézusom Louis mi baj van? - kérdeztem ijedten. - Ugye nem történt semmi?
Gyorsan felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam nem történt- e semmi komoly vele. Szerencsére külsőleg semmi jelét nem mutatta, hogy valami gond lenne vele. haja szokásosan fel volt zselézve, egy dzsekit és egy farmert viselt tornacipővel. Még ilyen egyszerű ruhában és megviselten is ő volt a világ leghelyesebb sráca számomra.
- Gyere ülj le! - odasétáltam hozzá, megfogtam a kezét és az ágy szélére ültettem. - Kérsz valamit inni?
- Nem, köszönöm. - válaszolta elhaló hangon.
- Kérlek Louis mondd már, hogy mi van...teljesen megijesztesz.
- Gyere! Ülj ide mellém. - megfogta a derekamat és magam mellé ültetett. - Ezt már rég el kellett volna mondanom. Annyit kérek, hogy ne szólj közbe amíg a végére nem érek.
- Rendben. - mondtam és egy apró keresztet tettem az ujjaimmal a szám elé. Erre egy halvány mosoly szaladt át az arcán. Az a fajta mosoly volt, amivel nők ezreit képes lenne levenni a lábáról. De ez a mosoly most csak az enyém volt.
Várt egy kicsit. gyönyörű kék szemeit az enyémbe mélyesztette. Azt hittem azonnal elájulok tőle. Már a puszta látványától is 120- ra ment fel a vérnyomásom. Ijesztő, hogy egyik napról a másikra, hogy megváltozhat egy ember véleménye a másikról. Tegnap még pokolba kívántam volna őket, ma meg az a pokol számomra ha nincsenek itt. Különösen akkor, amikor Louis nincsen velem. Idegesen néztem a szemébe és vártam, hogy mit akar elmesélni. Csak vártam és vártam, aztán hirtelen megszólalt.
- Mikor délelőtt elmentem és azt mondtam, hogy én sem bocsájtanák meg magamnak...te azt válaszoltad, hogy sajnálsz mindent. Ez kíváncsivá tett. Egész délután ezen a két mondaton gondolkoztam egészen idáig, de még most se tudom igazán, hogy mit akart ez jelenteni mégis adott valamennyi reményt, hogy mégsem olyan rossz a helyzetem, hogy talán van esélyem arra, hogy újra megbízz bennem. Csak feküdtem az ágyamon és nem tudtalak kiverni a fejemből. Nem tudom mi ütött belém, de felvettem a kabátomat és elindultam a kórházba. Nem volt semmi ötletem, hogy mit mondjak neked, egyszerűen csak látni akartam azt a gyönyörű arcodat. - mondta és tenyere közé fogta arcomat. - Ezek azok a szemek, amelyek 3 nap alatt felforgatták az egész világomat. Mióta csak beléjük néztem 3 méterrel a felhők fölött vagyok és nem tudom kontrollálni a tetteimet. Ezért is sikerült már rögtön a második napon megutáltatnom magamat. Ezt a bűnömet soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Nem bírom elfogadni, hogy miattam gyönyörű arcodat könnyek áztatták, hiszen te nem tettél semmi olyat amivel ezt érdemelted volna ki. Megértem, hogy emiatt mindig is utálni fogsz. Ne haragudj, hogy itt rabolom az idődet a szerencsétlenkedésemmel, ígérem mindjárt végzek. Szóval nagyon sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy nem kellene erőltetnem ezt a dolgot. Figyelj, még csak 3 napja ismertelek meg és már mennyi bajt okoztam. Megbántottalak nem is kicsit, átvertelek akaratomon kívül, tegnap majdnem megerőszakoltak. Melodie. Ne haragudj azokért a dolgokért amiket tettem. Ezért is kérlek, hogy ne találkozzunk többet. Nagyon okos lány vagy. Biztosan átvesznek egy másik gimnáziumba is. Nem tehetem tönkre az egész életedet, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem.
Nem bírtam tovább. Szememből kicsordult egy könnycsepp és Louis tenyerébe hullott, aki azonnal letörölte.
- Louis...nem teheted ezt. - sírtam.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek ezt te is tudod. - válaszolt könnyes szemekkel.
- Nem...nem lesz jobb.  Egy kicsit sem. - zokogtam.
- Könyörgöm ne sírj. - simította meg Louis az arcomat.
- Mi az, hogy ne sírjak? Most akarod kitépni azt a részt az életemből, amit a legjobban utálok mégis nem tudnék élni nélküle. Te vagy ez a rész.
- Melodie...nem vagyok az a srác akire neked szükséged van. Bennem semmi sem jó.
- Nem...több vagy, mint egy srác...- sírtam. Annyira megfájdult a fejem, hogy le kellett dőlnöm, különben elájultam volna.
- Idővel megérted, hogy miért tettem. - suttogta.
Fölém hajolt, egy gyengéd puszit nyomott az arcomra, sarkon fordult és elindult kifelé.
Még időben sikerült elkapnom a karját és visszatartanom. Felkeltem és oda sétáltam hozzá.
- Most te figyelj de. - néztem mélyen a szemébe. - Ezt utálom a legjobban a hülye amcsi filmekben, hogy a főhős mindig el akarja hagyni a főhősnőt, mert azt hiszi, hogy ettől jobb lesz nekik. Soha nem gondoltam, hogy ez velem is megtörténhet. Nem leszek hisztis drámakirálynő és nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétálj az életemből. Nem. Itt maradsz velem, mert te is ugyanolyan fontos vagy nekem, mint én neked. Louis. - suttogtam. - Nem akarlak elveszíteni.
Megfogtam az arcát és a szemébe néztem. Láttam, hogy a szeme teljesen vörös a sírástól. Borzasztó érzés volt ránézni. Kimondhatatlanul szeretem és kibírhatatlan, hogy sírni látom.
- Melodie...kérlek, én csak neked akarok jót. Nem vagyok az a fiú akire te gondolsz.
- Nálad jobb embert nem ismerek.
- Ne nevettess...- felnevetett feszültem. - Jobb embert? Melodie...ha nem lettél volna olyan rossz állapotban súlyosabban helyre teszem azt a patkányt.
- De nem tetted...- fogtam meg a kezét.
- Lehet, hogy meg is öltem volna.
- Most már fölösleges azon görcsölni, hogy mi lett volna ha... a lényeg, hogy te semmi rosszat nem tettél.
- Istenem Melodie miért akarod mindenáron a jót keresni bennem?
- Mert van benned. Én tudom, hogy van.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? - mondta a könnyeivel harcolva.
- Mert fontos vagy nekem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. És ne foglalkozz azzal, hogy nem bocsájtok meg. Megbocsájtok mindent. Emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásod.
- Melodie..miért szeretlek ennyire? - kérdezte és megcsókolt. Olyan gyengéd volt még is kemény. Valami mámorítóan jól csókolt. A szája tökéletesen illett az enyémre. Egy darabig engedte, hogy én vezessek, de utána átvette az irányítást. Rábíztam magamat. Beletúrtam dús hajába és karomat a nyaka köré fontam. Ez volt életem legszebb pillanat.
- Szeretlek! - suttogtam a szájába.
Éreztem ahogy elmosolyodik a csókunkba...aztán folytatta, de most már kisebb elánnal. Inkább örömet akart okozni mind a kettőnknek. Most végre először boldog voltam.
Az első romantikus élményünket a kórtermemben töltöttük, de a jó kedvünk nem volt tartós....
Az első roman

12. rész "A látogatók"

- Louis...én...- dadogtam és lesütöttem a szemem.
- Semmi baj...- mondta mosolyogva. - Én se bocsájtanék meg magamnak.
Nem tudtam mit válaszolni neki. Annyira szerettem még így is, hogy itt ül előttem, fogja a kezem és a bocsánatomért esedezik. Soha nem éreztem még ezt, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy az már fáj. Igen..fáj. Fáj ránéznem és látom, hogy az a fájdalom, ami arcán van, azt én okoztam. De nem mondhatom meg neki, hogy mit érzek iránta, hiszen ő egy szóval sem mondta, hogy szeret, csak azt, hogy fontos vagyok neki és érez valamit irántam. Lehet szeretni úgy, hogy közben nem akarod szeretni?
- Nekem tényleg mennem kell. - mondta. - Szia Melodie!
- Sajnálom Louis....mindent...- válaszoltam könnyes szemmel.
Nem szólt semmit csak odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Minden rendben lesz. - suttogta.
A könnyek patakként csurogtak le az arcomon. Nem akartam, hogy észrevegye, ezért gyorsan megpróbáltam letörölni őket, de meglátta. Két kezével gyengéden letörölte a könnyeimet, felállt és kiment a szobából.
Alig maradt időm levegőt venni, mert nem sokkal Louis távozása után újabb látogatóm érkezett. Nem volt mást, mint az én csupa szív, cserfes barátnőm, Maya. Azonnal a nyakamba vetette magát és úgy szorított, hogy majdnem eltörte a nyakamat.
- Hééé...Maya! Meg akarsz fojtani?
- Dehogyis. - mondta és engedett a szorításból. - Annyira aggódtam. Ne haragudj, hogy egyedül hagytalak. Soha többé nem fogok ekkora orbitális baromságot csinálni. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Persze te kis lökött! - mosolyogtam. - Nem a te hibád, hogy ez történt. Ha ketten vagyunk is megtámadhatnak.
- De akkor is ... - sütötte le a szemét.
- A lényeg, hogy semmi komoly bajom sincs. Ha rendben lesznek az eredményeim holnap hazamehetek.
- Hál'istennek! - mosolygott.- Na de mesélj a megmentésedről.
- Tudtam, hogy ere vagy kíváncsi. - nevettem.
- Még szép! A legromantikusabb részeket meg ki akarod hagyni?
- Távol álljon tőlem. Meg amúgy is tudom, hogy mindenféle eszközzel ki akarod szedni belőlem.
- Ah...túl jól ismersz. - mondta színpadias hangon. - Mondjad!
Nem tehettem mást, muszáj volt elmondanom neki az egészet. Elmeséltem mindent a hideg macskakövön fekvéstől, a mellettem virrasztáson át, a bocsánatkérésig mindent.
- Istenem, de romantikus. Velem soha nem történik ilyen. - féltékenykedett.
- Örülj neki, hogy még nem próbáltak meg megerőszakolni.
- Jól van. Nem így értettem. És mit mondtál neki arra, hogy meg tudsz-e bocsájtani neki?
- Semmit. Nem tudtam mit mondani neki. Még mindig haragszom rá egy kicsit. - vontam meg a vállam.
- Melodie! Megmentette az életedet! Ha ő nem lenne ki tudja, hogy hol lennél már! A saját életének kockáztatásával mentette a tiedet és te ezek után még haragszol rá? Miért nem meséltél neki arról, hogy mit érzel?
- Azért, mert ős sem mondta, hogy szeret. Nem fogok futni utána.
- Ha jól értem, ha azt mondaná, hogy szeret te azonnal megbocsájtanál neki?
- Igen. - pirosodtam el. - Hiszen szeretem.
- Istenem te lány! Miért nem hiszed el, hogy mennyire szeret?
- Miből gondolod ezt?
- Melodie...azért bántott meg, mert félt attól, hogy elutasítod, aztán tegnap megmentette az életedet, egész éjszaka virrasztott melletted, bocsánatot kért még egyszer...ezek után még azt hiszed, hogy nem szeret?
- De akkor miért nem mondja?
- Fél. Képzeld magad az ő helyébe. Te meg mernéd mondani neki? Hiszen most sem mered.
- Igazad van. Annyira hülye vagyok.
- Dehogy vagy az. Biztosan be fog még jönni hozzád.
- De akkor is neki kell előbb mondania, hogy mit érez.
- Fogadjunk, hogy el fogja mondani.
- Rendben. Ha nyersz akkor 1 hétig mindent megteszek neked, de ha én akkor beismered, hogy nekem volt igazam.
- Állom a fogadást. - fogta meg Maya a kezem. - Jut eszembe. Harryre és Niallre haragszol még?
- Nem. - mosolyogtam. - Csak a barátjuknak segítettek. Soha nem haragudtam rájuk igazán.
Maya arca felragyogott, nyomott egy puszit az arcomra és az ajtóhoz szaladt. Ott visszafordult és mosolyogva mondta:
- Nekem most el kell mennem házit írni. Holnap jövök, addig itt hagyok neked egy ajándékot. A buszon találtam. - nevetett. - Biztosan tetszeni fog. Szia Mel! Holnap találkozunk..
- De...May...- szóhoz sem jutottam annyira gyorsan hadart.
Mikor kiment egy hatalmas csokrot láttam az ajtóban. A csokromban egy csomó vörös rózsa volt és valakik álltak mögötte.
- Szia Melodie! - mondták a csokor mögül.
- Sziasztok srácok! - mosolyogtam. - Gyertek elő nyugodtan..már nem haragszom rátok.
A hatalmas virágkavalkád mögül először egy göndör barna fejet, majd egy szőke kócosat láttam meg.
- Ezt neked hoztuk. - mosolygott Harry. - Köszönjük, hogy meg tudtál bocsájtani.
- Én is köszönöm, hogy itt vagytok. - mosolyogtam. - Hadd öleljelek meg titeket!
Először Nialltől kaptam egy hatalmas ölelést, utána pedig Harrytől. Mind a ketten olyan aranyosak voltak, hogy gondoltak rám. Ölelés után leültek az ágyam szélére és kérdezgetni kezdtek.
- Louis nagyon jó fej volt, hogy futni hagyta azokat a nyomorékokat. - szorította Harry ökölbe a kezét. - Ha ott lettem volna már nem élnének.
- Annyira megijedtem mikor Louis elmesélte, hogy mi történt. Örülök, hogy semmi bajod nem lett. - szorította meg Niall a kezemet. - Ha meg tette volna...
-  Nem tette meg...a lényeg, hogy most már sokkal jobban vagyok.
A fiúkkal még sokáig beszélgettünk, de sajnos nekik is menniük kellett, de megígérték, hogy holnap ha hazaértem átjönnek.
Időközben anya és apa is bejöttek. Hoztak vacsorát és apa behozta a laptopomat egy csomó filmmel, hogy ne unatkozzak este. Fél 8 felé ők is elköszöntek. Egyedül maradtam. A szobában saját fürdőm volt. Elmentem lezuhanyozni, átöltöztem, és kerestem magamnak egy jó filmet. Nyolckor bejött a főorvos és megnézte az eredményeimet. Azt mondta, hogy minden rendben van, így holnap mehetek haza. Mikor kiment elindítottam a filmet. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki ott áll a sötétben és engem néz...